|
LATRODECTUS LYRICS
"Fekete Özvegy" (2005 Demo)
1. Latrodectus Mactans (Intro)
2. Álruhás
3. Az Ismeretlen Istennek
4. Fekete Özvegy
1. Latrodectus Mactans (Intro)
2. Álruhás
Áldozatát felszenteli végzete
Egy halott elme halott világ-képzete
Szülemény, s ahogy jött, tûnik semmibe
Körforgását végezve áll odébb, s ér ide
Ide, hol a világnak széle áll
A semmibe lábát lógatja, s alászáll
A folyó, melynek evilági egy partja
A semmi, s ennek árnyéka tartja
S eltakarja fátylát, ne lássák, õ átlát
A félhomályon, melyet e hazug lepel
Kínok árán teremt, de mit sem ér vele
Hisz egykor úgyis a semmibe vész...
S az éjbõl felhangzik a népek sikolya
Egymásnak ereszti pket fenevad õrzõje,
Az álruhás, maszkabálba igyekvõ ûr
Melyen ki átlát, csupán egy vele, halott...
3. Az Ismeretlen Istennek
"Hogy továbbállnak újra egyszer,
pillantásom elõreküldve,
kezem árvultan emelem fel,
s kereslek, feléd menekülve,
kinek mélyes mélyen szivemben
emeltem szent oltárokat,
hogy hangodat
újra halljam, szólítson engem.
"S izzik rajtuk: Az ismeretlen
istennek! - ez, mélyen bevésve.
Övé vagyok, bár latrok seregébe
tartozom most is mind e percben:
övé - és érzem kötelékem,
mely harc közben lehúz, lefog,
s megfuthatok,
mégis õt szolgálom egészen.
Úgy ismernélek, Ismeretlen!
Téged, mélyen lelkembe nyúlva,
életem, mint viharzás, összedúlva,
Megfoghatatlan, Rokonom benn!
Úgy ismernélek, szolga lényed."
Sötét éjben találtam rá újra,
a legcsöndesebb óra menedéke
õrzi titkát a fekete istenségnek
Félelem járta át testem, a titkok
õrzõjének testét...
Én vagyok a legcsöndesebb óra...
Bennem egyesül ki nem mondott rettegés
És a legmélyebb mélység
Én vagyok, ki árnyékban született
Egy sötét világban, melyet saját
kezünkkel pusztítunk, mint legõsibb
ellenségünket.
Bennem egyesül sötétség és fény
Én vagyok
Ki most is rohasztja az élet fájának gyümölcsét
Van aki fél a haláltól és van aki várja
Van aki retteg az ismeretlentõl
S van ki képtelen elfojtani kíváncsiságát
Sebek melyek lelkemben estek
S az érzelmek lassan kivesznek
Fájdalom az úr gyötrõ kínok mindenütt
Temetõi hangulat...
Éjkszaka van, hûvös gyilkos éjszaka
Az élet egy utazás a pusztulásba...
4. Fekete Özvegy
"Megismerem a sorsom. Rajta! Kész vagyok.
Íme elkezdõdék utolsó magánosságom!"
Halálos pillantás juttatott a legfeketébb égbe,
felõrlõdött minden fájdalom...
Láttam, ahogy elhaladok az élet oldalán:
magam mögött hagyok mindent...
Éreztem a szabadság legvágsõ pillanatát,
hallottam a sötétség tengerének áradatát...
Vérzõ zuhatag emelt a magasba, a kínok
belsõ tudatának álomképébe...
Nyugalmat teremt a fájdalmak vágy,
kívántam a szenvedés felé vezetõ út végét...
Feledni képtelenség a gyötrelem emelkedõ
erejének csúcsra törését...
"Óh, ez a fekete, szomorú tenger itt alattam.
Óh, ez a fekete, éjjeli birús kedv!
Óh, sors és tenger! Íme hozzátok kell leszállanom!"
"Nem a magasság: a lejtõ a borzasztó.
A lejtõ, melyen a szem lefelé zuhan
és a kéz fölfelé nyúl."
"Az, az az én lejtõm és az én veszedelmem,
hogy szemem a magasságba zuhan,
kezem pedig a mélységbe szeretne kapaszkodni
és reá támaszkodni."
"Tõletek akar hitet meríteni önmaga iránt;
pillantástokból táplálkozik, kezetekbõl faldossa
a dicséretet."
"És lepelben akarok köztetek ülni magam is,
hogy titeket és magamat félreismerjelek:
mert ez utolsó emberi bölcsességem."
"Szívemben ezt határozván: szállék tengeren túlra,
Óh, ifjúságom látományai és jelenései!
Óh, ti a szeretet megannyi pillantása,
Óh, ti isteni szempillanatok!
Mi hamar haltatok el számomra!
Ma már mint halottaimról emlékezem rólatok!"
"Te benned él még ifjúságom megváltatlanja is,
és mint élet, mint ifjúság ülsz itt reménykedve
sárga síromladékokon.
Igen, még minden sír szétrombolója vagy nékem:
légy üdvöz, akaratom!
És csak ahol sír vagyon, vagyon föltámadás is."
"Legmagasabb hegyem elõtt állok és
leghosszabb vándorlásom elõtt:
ezért még mélyebbre kell szállnom, mint valaha.
- mélyebbre a fájdalomba, mint valaha,
bele egészen a legfeketébb hullámáig!
Így kívánja sorsom: Rajta! Kész vagyok."
|
|
